|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 13 találat | lapozás: 1-13 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Petri Mór 1991. február 20.1991. jan. 16-án alakult meg Szilágycsehen a Tövishát Társaság, Baksai Károly, az RMDSZ helyi elnöke vázolta az elképzeléseket. A Szilágyság általában, de különösen Tövishát elhanyagolt terület, a század elején készült Petri Mór Szilágy vármegye monográphiája című hatkötetes munkája 1902-ben jelent meg, azóta is ez az egyedüli monográfia, bár jelentek meg kiegészítő, hézagpótló könyvek. A vidék történelméről füzeteket szeretnének kiadni. /RMDSZ kezdeményezésre magalakult a Tövishát Társaság. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 20./1996. április 26.Szilágy vármegye monográphiája című hatkötetes munkájával Petri Mór maradandó értéket hagyott az utókorra. Ezt az összefoglalót szeretnék a megye értelmiségei kipótolni egy újabb kötettel, a millecentenárium alkalmából. A szerzői közösségnek sikerült rangos kolozsvári történészeket és néprajzosokat is megnyerni, akik a Szilágyság /Zilah/ című lapban helytörténeti dolgozatokkal ismertté váltak: Kovács Kuruc János, Jokits Anna, Nagy Mihály, Hajdú Attila, Sipos László, Horváth József, ők magyarlakta falvak monográfiáit is megírták. A könyvet a zilahi Color-Print magánnyomdában adná ki a Szilágy Társaság, azonban nincs elegendő forrásuk, ezért előfizetési felhívást tettek közzé. /Fejér László: Szilágy megyei magyarság. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 26./ Petri Mór monográfiájának kötetei 1901 és 1904 között jelentek meg.2000. október 16.Markó Béla szövetségi elnök okt. 14-én részt vett a Szilágy megyei Szilágynagyfaluban a helyi iskola megalakulásának 400. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen, amelyen jelen volt a megye prefektusa, a megyei tanács elnöke és alelnökei, a megyei főtanfelügyelő, Seres Dénes szenátor, Vida Gyula képviselő, Kása Ernő, a község polgármestere is. Az idei iskolai évtől a Petri Mór, Szilágy megye monográfusa és hajdani tanfelügyelője nevét viselő oktatási intézményt köszöntő rendezvény ökumenikus istentisztelettel kezdődött, majd a köszöntőbeszédek után magyar és román nyelvű évfordulós emléktáblákat, valamint a mindenkori tanárok tiszteletére emelt emlékoszlopot lepleztek le. /RMDSZ Tájékoztató, okt. 16. - 1825. sz./ Szilágynagyfaluban az ökumenikus istentiszteleten az igét Lukács József református, Chis Nicolae ortodox és Szekrényes Pál baptista lelkészek hirdették. Az emlékülésen beszédet mondott Markó Béla, továbbá Vasile Bulgareanu főtanfelügyelő, Aurel Vaida prefektus, Mircea Nicovschi megyei tanácsalelnök, Seres Dénes szenátor és Kása Ernő polgármester. Leleplezték a régi iskolaépület homlokzatán a két emléktáblát, román és magyar nyelvűt. Az új iskolaépület előtt emlékparkot avattak fel. /Fejér László: 400 éves a szilágynagyfalui oktatás. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 19./2001. május 25.Erdélyből két település - Szilágynagyfalu és Zabola - kapott helyet abban a falumonográfia sorozatban, melyet a magyar állam millenniumára való emlékezéssel jelentetnek meg az anyaországban. A "Száz magyar falu könyvesháza" című sorozat (főszerkesztője Kosáry Domokos) több kötete megjelent már, folyó év augusztus 20-ig befejezik mindannyi nyomtatását. A honfoglalás millenniumi megemlékezésére 1896-ban, több mint száz évvel ezelőtt jelentették meg a "Magyarország vármegyéi és városai" című monográfia-sorozatot. De nem mindegyik látott nyomdafestéket a milleniumi évben, így Petri Mór Szilágy megyét bemutató monumentális műve csaka múlt század első éveiben jelent meg. Ugyancsak késéssel, de Erdélyben tudomásunk szerint az egyetlen könyv volt a "Szilágysági magyarság" c. kötet, mely Petri Mór művét folytatta a millecentenárium jegyében; abban több helység mikromonográfiáját a szilágynagyfalui helytörténész, néprajzkutató Major Miklós írta, aki a hazai és a magyarországi Földrajzi Társaságnak is tagja. A több mint 200 oldalas könyvhöz száz régi és új fényképet is mellékelt. A könyv nyomdai munkálatai most folynak; bemutatójára nyár közepén kerül sor a száz falu egyikében, Szilágynagyfaluban. Major Miklós most fejezte be Szilágyborzásról szóló könyvét. /Fejér László: Szilágynagyfalu - száz magyar faluban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 25./2002. július 3.Vaskos könyv a nemrégiben megjelent Szilágysági magyarok című kötet. Nem történeti monográfia, a szerzők honismereti munka megírására törekedtek. A honismeretben jelen van történelem, néprajz, földrajz, művelődéstörténet, nyelvészet, irodalom, oktatás, zene, építészet, műemlékfeltárás. Egyed Ákos, a kötet előszó-írója szerint a Szilágyság eléggé elszigetelt tájegység volt és maradt is, ami nemcsak hátrányt, de előnyt is jelent, ugyanis "a Szilágyságban sok még a természet közeli kistáj, ahol a népi kultúra tovább megőrizhette értékeit, mint legtöbb más tájegységünkben". A szilágysági népi kultúra kapcsán képet ad a könyv a népdal- és népballada-hagyományokról, farsangi és karácsonyi szokásokról, népzenéről, néptáncról, népi mesterségekről és a népi építkezésről. Különböző fejezetek szólnak a szilágysági magyar nyelvű oktatás helyzetéről, a régió irodalmáról, sajtójáról és képzőművészetéről is. A kötet jelentős fejezetét alkotják a faluleírások és városbemutatások - 54 falu és 4 város múltjáról és jelenéről található ismertető. Egyed Ákos szerint a kötetnek óhatatlan hiányosságai is vannak: többek között kimaradt belőle - a felkért szerző korai elhalálozása miatt - a Szilágyság demográfiai helyzetének alakulásáról, a népesség nemzetiségi megoszlásának történeti változásairól tervezett tanulmány. 1901-1904 között jelent meg Petri Mór Szilágy vármegye monográphiája című műve, s az azóta eltelt egy évszázad alatt történt változások miatt szükség volt újabb összegzésre, "hogy a pusztuló-eltűnő magyar történeti örökséget, vagy annak legalább egy részét számba lehessen venni". A Szilágyság című közéleti, közművelődési hetilap júniusi híradása szerint a kötet példányszámát meghaladta az érdeklődők száma, ezért a Kriterion, a könyv kiadója annak utánnyomását határozta el. /Mezei Kinga: Szilágysági magyarok. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 3./2005. május 14.Szilágysomlyón és Zilahon Szilágyság-kutatásnak szentelt tudományos ülésszakot tartottak, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Zilah és vidéke fiókszervezete, a Báthory István Alapítvány, a Pro Zilah Egyesület, a somlyói EMKE és a Hepehupa művelődési folyóirat szervezésében. A fő előadó dr. Egyed Ákos akadémikus volt, aki az EME-alapító Mikó Imre tevékenységét méltatta. Mikó Imre születésének idén szeptemberben lesz a 200. évfordulója, ezért a 2005-ös esztendőt Mikó-évnek nyilvánították. Horváth József, a sarmasági középiskola történelemtanára Kemény Jánosra, az emlékíró erdélyi fejedelemre emlékezve a Sarmaság 850 éves történetét vázolta. Bejelentette, hogy a közösség mellszobrot szándékozik állítani a fejedelemnek. Varga Réka egyetemi hallgató idős Wesselényi Miklós színházkoncepcióját mutatta be, Oláh Miklós krasznai tanár a 800 éves Kraszna helytörténetét összefoglaló dolgozatát olvasta fel, Kiss Zoltán szilágypaniti tanár a krasznai, magyarkeceli és a szilágysomlyói református egyházközségek vagyonfosztásáról beszélt, Joikits Attila szilágysomlyói helytörténész a város Trianon utáni történelmét foglalta össze, Fejér László a földvári haláltábor szilágysági túlélőinek vallomásait ismertette, dr. Széman Péter orvos pedig a 20. századi Erdély és Szilágyság demográfiai változásait mutatta be. Az ülésszak végén az EME Zilah és vidéke fiókszervezete Petri Mór-díjat adományozott dr. Egyed Ákosnak és Major Miklós szilágynagyfalui néprajzkutatónak, aki több tudományos munka társszerzője, illetve monográfiák írója. /Fejér László: A Szilágyság-kutatás napjai. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 14./2006. május 16.A hét végén tartotta az EME Zilah és vidéke fiókszervezete immár szokásos évi ülésszakát. Szilágyság kutatása volt a központi téma. Ezúttal az iskola és a pedagógusok jelentették az előadások súlypontját. Bocskai István halálának négyszázadik évfordulója alkalmával dr. Egyed Ákos a fejedelemválasztásról értekezett. Kultúránk, történelmünk európai jelentőségét dr. Domhányi András tudományos kutató körvonalazta, majd következtek a helyi előadók. Lakóné Hegyi Éva tanulmányában vázolta a Szilágy megyei peregrinusok – külföldön tanult diákok – életét. A nagy tanár elődökre emlékezett Kovács Kuruc János, a méltatlanul elfeledett Borbély Sámuelre pedig Fejér László, a Hepehupa szerkesztője. Jojkits Attila és B. Simon György a szilágysomlyói illetve a szilágynagyfalui oktatás történetét vázolta. Végül Szabó István helyettes főtanfelügyelő a megye magyar oktatásának helyzetéről szolgáltatott adatokat. A magyar nyolcadikosok 82%-a tovább tanulhat a jelenlegi oktatási keretben. Záróbeszédében az EME elnöke, dr. Egyed Ákos igen színvonalasnak értékelte az ülésszakot. Szerinte példás a Szilágyság kutatása, kevés vidék dicsekedhet ennyi figyelemmel régiójának múltja és jelene iránt. Az ülésszak végén a zilahi fiókszervezet elnöke, dr. Bajusz István adjunktus köszöntötte dr. Egyed Ákost, aki nemrégen vette át a Magyar Tudományos Akadémia elnökétől, Vizi E. Szilvesztertől az Arany János életműdíjat. A szilágysági fiókszervezet nevében átadták a Petri Mór-díjat azoknak, akik a legtöbbet tettek a Szilágyság történelmi és szellemi múltjának feltárásáért és közkinccsé tételéért. Lakóné Hegyi Éva nyugalmazott muzeológus és dr. Bajusz István adjunktus vehette át a Szilágyság-monográfia írójáról, Petri Mórról elnevezett díjat és az ezzel járó plakettet. /Józsa László: Fókuszban a Szilágyság kutatása. Tudományos ülésszak a zilahi EME fiókszervezeténél. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 16./2006. október 31.Szilágycsehben nyolcadik alkalommal rendezte meg Bodea György kémiatanár a Partiumi Diákszínjátszó Fesztivált. Akkora volt az érdeklődés, hogy kétnaposra kellett nyújtani a rendezvényt, mert a 27 előadás nem fért be egyetlen napba. A rendezők mintegy 250 résztvevőre számítottak, de majdnem 460-an jöttek el. A Szilágyságból és a környező megyéken kívülről Déváról, Temesvárról és Maros megyéből is érkeztek csapatok. Október 27-én az általános iskolások léptek színpadra. Közülük a szilágynagyfalui Petri Mór Általános iskola Maszkurái kapták az első díjat, második lett a tasnádi Minitinik csapata. A harmadik helyen a dévaiak és a gernyeszegiek osztoztak. Október 28-án a középiskolásoké volt a színpad. A szilágycsehi művelődési otthon kicsinek bizonyult a sok jó előadás mindegyikére. Bessenyei István, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának tagja, zsűrielnök értékelésében jelezte: nagyon nagy gondban voltak, mert látványosan javult az előadások színvonala. Végül két első díj mellett döntöttek: a székelyhídi Grifittit és a zilahi Szkoccsot tartották a legjobbaknak. Második díjat kapott a nagyváradi Epepe. Harmadik díjat a kolozsvári Pázmány Péter Római Katolikus Gimnázium Angyalkák csapata vitte haza, ők kapták a közönségdíjat is. A zsűri különdíjakat is kitalált, hogy jutalmazza a diákok lelkesedését. A Sziporkák díjat a tasnádi Teletinik érdemelték ki, de a krasznai Tinikomédiások is kaptak díjat. „Már a tavaly is az volt az érzésem, hogy a PADIF Erdély legfontosabb diákfesztiválja lesz, az idén csak erősödött ez az érzés”, nyilatkozta Mátyás Irén, a Zsámbéki Művelődési Ház igazgatója. Elmondta, régóta évente két-három csapatot is meghív Zsámbékra a Kárpát-medencei diákszínjátszó fesztiválra, de most nem tudott dönteni. /Józsa László: Sikeres diákszínjátszó fesztivál. III. díj a kolozsvári Pázmány Péter Gimnáziumnak. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 31./2010. június 11.Kólicka mentén, Hajnalhegy alattAz otthonomat élénkítő festmények, grafikák, szobrok mellett családi gyűjteményünk egyik büszkesége a jeles debreceni fotóművész, Hapák József nagyméretűre módolt színes felvétele. A fotográfia apró falusi templomot ábrázol, hófehér falakkal, a falfelületeket támpillérek tagolják, a cinterem bejáratának két oldalán csúcsíves, halhólyagos mérművekkel díszített ablakokkal. Bár a felvételen nem látható, de „tudomásom van róla”, hogy a későgótikus istenháza szentélye mellett fiatornyos fatorony, krinolinos ereszű harangláb ékeskedik. A fotográfiával korán elhalálozott barátunk, Alexandru Săşianu váradi művészettörténész ajándékozott meg másfél évtizede, azzal a meghagyással, hogy alkalom adtán feltétlenül zarándokoljak el Magyarkecelre, ahol a rusztikus gótika eme kis ékszere fellelhető. Rövidítés a Rézen. Dicsérhetjük az eszünket: a Margitta előtt, majd Berettyószéplakon áthaladó, sztrádaépítők roncsolta megyeközi út helyett Élesden kanyarodunk északra, hogy Sólyomkőváron keresztül csatlakozzunk rá Szilágynagyfaluban a Somlyónak tartó útszakaszra. Megspóroltunk vagy harminc kilométert meg legalább háromszáz kátyút. A Réz-hegység égeres-bükkös-gyertyános, legelőkkel övezett, szállásokkal tarkított hátságain átvágva a sűrű eső, a fel-felgomolygó köd ellenére még gyönyörködhetnékünk is támad. „Kistótország” Biharból Szilágyba átcsorgott részén csupán két, szlovákok által is megült településen: Halmosdon és Detrehemen kell áthaladnunk Nagyfaluig. Talán ez a kistáj is megérne egy portyát – mondom magamnak, s a Báthoryak ősi fészkén, majd Perecsenyen és Varsolcon is túlhaladva, Krasznán is megállhatnékom volna – Kraszna vármegye hajdani székhelyének fiatornyos, gótikus temploma láttán. A városias település közepén áthaladva kerüljük meg az azonos nevet viselő folyó táplálta gyűjtőtó víztükrét. Bő fertályóra elteltével hívogatólag integet felénk Magyakecel zsindelypendelyes haranglábja, mellette a fotográfiáról ismert templommal. Helynévfejtési bonyodalmak. Portyánk színteréhez, a vegyes lakosságú községközponthoz, (régebbi román neve: Căţelul Unguresc) még három település tartozik: az ugyancsak románok és magyarok lakta Egrespatak (Aghireş), a színromán Gurzófalva (Fetindia), illetve Románkecel (régente: Căţelul Românesc) Miért, miért nem, annak idején az elvtársurak nem voltak megelégedve a két Kecel sok évszázada használatos megkülönböztetésével, s 1964-ben az előbbit Meseşeniul de Jos, az utóbbit Meseşeniul de Sus névre keresztelték. Egy a közelmúltból eredő legendárium szerint a vegyes lakosságú központ a Căţălul, a színromán település a Căţăluşa nevet viselte, s emiatt vált nevetség tárgyává a falupáros megyeszerte. Átkeresztelték mindkettőt annak ellenére, hogy a „ki telepedett ide korábban?” vitában román részről éppen a Kecel = Căţel névfejtés tűnt perdöntőnek. Az egyik helynévkutató nem kis elégtétellel jegyezte meg: „Nem érdektelen, hogy ez a latin eredetű román szó, még ha magyarosított formában is, de megőrződött egy jelentős magyar lakossággal bíró falu elnevezésében.” Nos, vettem magamnak a fáradságot, és utánabúvárkodva ellenérveket is találtam. A Gesta Hungarorum szerint a kun (?) vagy besenyő (?) Kecel vagy Ketel vezér, Alaptolma apja még 884-ben csatlakozott Kiev alatt Álmos hadaihoz, és a honfoglalás egyik fontos szereplője lett. A 'Kecel' török eredetű személynév, jelentése: 'puszta', 'kopasz', a 'Ketel' pedig 'vezető vagy vezetékló'. Persze, Anonymus előszeretettel vetített vissza helyneveket személynevekké, emiatt fenntartással fogadhatjuk az általa krónikába foglalt történelmi személyiségek hitelességének többségét. Az viszont már vitathatatlan adat, hogy egy Kecel nevű település első írásos említése 1198-ból való, ez a kisváros a Kiskunságban található a mai napig. A mi vita tárgyát képező, Zilah melletti Keceleink egyike először 1213-ban bukkan fel az oklevelekben, Kechel, Kezel, majd Kecel formában. Nehéz volna elképzelni, hogy a Dunához közeli, ennél korábban említett Kecelt első Árpád kori megülői Căţel-nek, Kutyuskának nevezték volna… De hagyjam el hamarvást a toponímia ingoványos talaját, elvégre ripoterségem nem a múlt búvárlására, hanem a jelen feltárására vállalkozott a Terbetéről eredő Kólicka-patak völgyében. A község négy falujának összlakossága az utolsó, 2002-es népszámláláskor 3078 fő volt, ebből 67,2 százalék román, 30,66 százalék magyar és 2,12 százalék roma nemzetiségű. A folyamatos népösszeírások kezdete, 1850 óta magán Magyarkecelen szinte változatlan arányban a lakosok 44 százalékát képezte a románság, a magyarság 56 százalékával szemben. Jelentős változás az 1977-1992 közötti időszakban következett be, ekkorára – a községközpont lakosságának általános, 220 fős apadása mellett – a románok lélekszámának aránya 36 százalékra csökkent. Szíveslátás a parókián. A papilak kapujában várakozik ránk Vicsai Ferenc lelkipásztor. A riporterségemmel majdnem egyívású tiszteleteshez – mondhatni – családi szálak fűznek: egy Szilágycseh vonzáskörzetébe tartozó tövisháti falu, Bősháza szülötte. 1964-ben jóapámat – a duna-deltai kényszermunka-táborok poklából szabadulva – ebbe az isten háta mögötti helységbe dugták el egyházi elöljárói, s Ferenc öcsémuram az ő szolgálatain felbuzdulva választotta életcéljául a papi hivatást. A párja is bősházai, immár 36 esztendeje tevékenykednek Kecelen. A tiszteletes asszony pillanatok alatt terített asztalt varázsol, s falatozás közben jóízű beszélgetés esik, együtt idézzük fel szülőfalujukbeli közös ismerőseinket, családjuk dolgait. Két gyermekük van, fiuk is, lányuk is orvosi diplomát szerzett. Bizonyára a távolra került Vicsai-ivadékok, főleg az itt vakáciozó unokák számára nyaranta valóságos földi paradicsom ez a gyümölcsfák koszorúzta, selymes füvű, szénaillatú porta a templomdomb tövében. Ferenc ide-oda telefonálgat az ügyünkben. Kiderül, hogy – előzetes egyeztetésünk ellenére – a község alpolgármesterével elmarad a találkozónk, ugyanis Seres Árpádnak a megyeközpontba támadt halaszthatatlan dolga, az édesanyját vitte kisebb balesettel a zilahi kórházba. A helybeli iskolát se érdemes felkeresnünk, hiszen a magyar tagozat négy, összevont osztályának tanulói zsibói kirándulásra mentek. Házigazdánk ajánlja, hogy szomszédoljunk, látogassuk meg a közeli egrespataki iskolát és parókiát. Az ott lakó lelkész-házaspár mellett egy tanítónénit is „tartogat számunkra”, akit érdemes lesz kifaggatnom. Egrespataki trófeák. Ha nem bizonygatná, kinézetének köszönhetően el se hinném, hogy Hari Tünde Hajnalka már tizennégy éve végzett a zilahi képzőben, s azóta tanít betűvetést a faluban. Körbepillantva az udvaron látjuk, van mivel büszkélkednie a helybeli tantestületnek, hiszen kibővített, felújított iskolájukat akár egy nagyváros is megirígyelketné. Első, kedvező benyomásomat nyomban közlöm Otilia Dovleac tanárnővel, az iskola igazgatójával is. Otilia elmondása szerint a kétnyelvű óvodába, a kétnyelvű alsó tagozatra, illetve a román nyelvű felső tagozatra összesen 140 gyermek jár. A kisebbekkel egy-egy óvónő, illetve két-két tanítónő foglalkozik. Az épületet tavaly újították fel, az osztályok létszáma – a románoké is – épp hogy „súrolja” a törvényszabta minimumot, ennek ellenére tizenöt, jobbára szakképzett pedagógus tevékenykedik itt. A felső, román tagozatra összesen nyolc magyar tanuló iratkozott be, inkább a szegényebb sorsú, szociálisan hátrányos helyzetűek közül, a többiek a krasznai vagy valamelyik zilahi magyar iskolába járnak, de a négy órányi anyanyelvi oktatást és a vallásórákat itt is biztosítják. Ibolya tanítónéni az első és a harmadik, Tünde pedig a második és a negyedik osztályt tanítja. Tizennégy-tizennégy gyermeket oktatnak. A két alsó osztályba öt-öt, a két felsőbe kilenc-kilenc gyermek jár. Benyitunk Ibolya osztálytermébe, ahol a kicsiknek magyar, a nagyobbaknak természetismereti órájuk van. Bevallásuk szerint az angollal van inkább gondjuk, mert a tanárnő nem tud magyarul, s az ő román tudásuk még nem elegendő ahhoz, hogy a „közvetítő nyelven” könnyedén vegyék az angol nyelv akadályait. Máskülönben nem győzőm kapkodni a fejemet, kiderül, hogy ezek az ügyes gyermekek egyre-másra sikeresen vesznek részt a különböző vetélkedőkön és tantárgyversenyeken. Almási Tamara például versmondásban jeleskedett, a szavalóverseny megyei szakaszán, Zsibón, majd az országos döntőn, Szatmárnémetiben is Szilágyi Domokos Medvelakodalom című versével szerepelt. Kulcsár Zsolt és Kui Henrik Gedeon matekversenyen jutott tovább, Szeredai Boldizsár Ferenc pedig a számtan mellett román versmondó-vetélkedőn jeleskedett. Az apróbbak közül Ferenc Efraim a Kenguru-számtanversenyre nevezett be. Tünde tanítónéni tanítványai se adják alább: legutóbb az Aranytoll-versenyen néhány előre megadott kulcsszó alapján kellett mesét fogalmazniuk. A folyosó tele van tapétázva a magyar tagozatosok trófeáival: hirtelen vagy harminc oklevelet számolok össze a falakon. Tünde bevallja, hogy fájó szívvel válik meg a néhány hét múlva kirepülő negyedikeseitől, hiszen ők kilencen gyűjtötték be a legtöbb diplomát. Talán arra a legbüszkébb, hogy egyik tanítványa első, másik a második lett megyei szinten a számtanolimpián. Legutóbb egy negyedikes legényke Zilahon vett részt népdalversenyen, ahol egyetlen magyar résztvevőként szerzett elismerést. Belépünk a másodikosok és negyedikesek termébe, ahol Szilágyi Zoltán tart vallásórát. A lelkész nem csak a református, hanem a baptista és a pünkösdista szülők gyermekeit is oktatja, most éppen pünkösd ünnepének jelentőségéről beszélgetnek. Szóra, pontosabban énekszóra bírjuk a negyedikes Seres Rudolf Györgyöt, aki a népdalvetélkedőn szerepelt sikeresen: „Udvaromon hármat fordul a kocsi, / Édesanyám, kofferemet hozza ki, / Hozza ki a behívó levelemet, / Már Sámsonban felejtsék a nevemet.” Látogatóban Szilágyiéknál. Zoltán tiszteletes átkísér bennünket a parókiára, mely a Szilágyi lelkészházaspár otthona. Éva tiszteletes asszony nyolc éve szolgál Egrespatakon. Éppen az esti istentiszteletre készül, számomra, régivágású papivadék számára szokatlan módon: egy laptop segítségével. Zoltánnak nehezebb a dolga, ő a Tövishát két távolabbi, apró gyülekezetét, a 85 lelket számláló Nagymont és a 150 lelkes Szilágyszentkirályt pásztorolja. Templom is – előbbi településen gótikus templom –, parókia is van mindkét színmagyar helységben, csakhogy egyen-egyenként képtelenek volnának egy-egy lelkipásztort eltartani. Mindkettőnek testvéregyházi státusa van, egyik se fíliája a másiknak – így egészségesebb a két kisközösség kapcsolata – véli Zoltán. Az egrespataki református gyülekezet lélekszáma 390, a baptista és a pünkösdista magyaroké körülbelül 200, együtt a falu lakosságának mintegy 40 százalékát képezik. A kálvinista jelenlét nem sokat változott az utóbbi évtizedekben, ez részint a kereszteléseknek a temetésekkel csaknem azonos számának, részint az innen városra származottak folyamatos visszaköltözésének köszönhető. Vegyesházasságok elvétve fordulnak elő, azok is csupán más-más felekezetű magyarok között köttetnek. A reformátusok inkább egykéznek, a neoprotestáns családok viszont három-négy, akár öt-hat gyermeket is vállalnak. A 6,5 hektárnyi egyházi földeket visszakapták, két hektár erdőt is. A templomot építésének száz esztendős jubileumán, 2001-ben újították fel. Miért, miért nem, az istensztiteleti hely nincs telekkönyvileg bejegyezve, emiatt számos adminisztratív akadályba ütköznek. A hajdani templom 1961-ben épült, a jelenlegi 1901-ben. A régi épület néhány maradványa, a bejárat fölötti latin nyelvű kőtábla, a szószék legalsó lépcsőfoka előtt beépített ugyancsak feliratos kőlap és egy hajdani birtokos: gróf Teleki Mária címere tanúskodik a múltról. Egy máiglan élő legenda szerint a történelem számos viharát túlélő település lakói a a török-tatár dúlások elől menekülve egy egész éjszakát töltöttek templom mögötti dombon lábon állva, azóta kapta a Láb nevet. A gyülekezeti ház az egyház tulajdona volt, egy ideig művelődási házként működött. 2006-ban kapták vissza, nagyon lerobbant állapotban. Azóta felújították, kibővítették, ellátták konyhával, és az emeleti részen vendégszobákat is kialakítottak, panzióként szeretnék működtetni, a faluturizmus fellendülése reményében. A férfiak jelentős része építkezéseken dolgozik, négy nagyobb csapat van, Magyaroszágon is vállalnak munkát, de többnyire az országot járják. A gyülekezeti ház újjáépítésekor mindegyik csapat kalákában dolgozott egy-egy épületrész renoválásán. A földek nagy része parlagon marad, néhány család kezdett nagyobb vállalkozásba az agráriumban. Mivel számos életerős család visszaköltözött a faluba, Egrespatakot nem jellemzi az elöregedés. Rövidesen infrastruktúra – úthálózat – szempontjából jelentős változás várható. Szilágyi tiszteletesék nem örvendenek igazán a fejlődésnek, hiszen már jó út visz a megyeközpontig, s a zilahi körgyűrű, egy gyorsforgalmi út, és az autósztrádához való csatlakozás mind szinte karnyújtásnyira, a templom, a parókia és a gyülekezeti ház fölötti magas parton fog elhaladni. Attól tartanak, hogy a megsokszorozódó forgalom felbolygatja a falu idilli nyugalmát, és veszélyeztetni fogja az egyházi épületeket. Vissza Magyarkecelre. Tünde tanítónéni Kecelen lakik, velünk tér vissza az otthonába, s út közben a községközpont dolgairól faggatom. Magyarkecelen mindkét tagozaton csupán négyosztályos iskolára futja. Ez részint azzal magyarázható, hogy kevesebben, mintegy négszáz lélekkel kevesebben lakják, mint Egrespatakot, másrészt a keceliek inkább egykéznek, mint a szomszédos falu lakói. Egy tanítónő oktat a román, egy a magyar tagozaton. A magyar kisiskolások 13-an vannak, az első, a második és a harmadik osztályban, negyedikesük nincs. Mivel az idén három elsőst irattak be, őszire tizenhat tanítványa lesz a helybeli tanítónéninek. Tünde bevallása szerint mindkét magyarok lakta falut a magáénak tekinti. Egrespatakon tanít, de Kecelen több kulturális tevékenység kötődik a nevéhez. „A tiszteletes úrral együttműködve számos dolgot kezdeményeztünk. Először a vallásórák keretében segédkeztem egyházi énekek betanításában, s azok mellett népdalokat – főleg szilágyságiakat – is tanultunk. Aztán kézimunkáztunk, népi játékokat is becsempésztünk a foglalkozásokba. Két tánccsoportunk is van, egy a kicsiké, egy az ifjaké. 2005 őszén tartottuk meg az első hagyományőrző napokat, a szüreti sokadalmat. A stafirungos ládákból előkerültek a régi öltözékek. A csoport apraja-nagyja felöltözött, szekerekre ültünk, nótázgattunk, hívogattuk a falusiakat az ünnepségre, ahol a fiatalok táncokat mutattak be, színdarabot adtak elő, aztán következett a szüreti bál.” „Voltaképpen az egész ünnepség egyházi keretekben zajlott le, előbb istentiszteleten adtunk hálát a termésért, de ahhoz, hogy a rendezvény megvalósuljon, nagyon kellett egy ilyen kultúrmindenes, mint a mi Tündénk – bizonygatja a lelkipásztor. 2006-ban és 2007-ben aratás és kenyérünnepet tartottunk. Miután a templomban összegyűltünk, és hálát adtunk az Úristennek az azévi termésért. Egyébként a mi falunk hagyományőrzőbb, mint a Zilah melletti Egrespatak.” „A hálaadás után összegyűltünk a tiszteletes úrék kertjében, a pap kertjében – veszi vissza a szót Tünde –, ugyanis ott volt egy kisebb tábla búzavetés, és ott kaszákkal arattunk. Az idősebb emberek megmutatták a fiataloknak, akik falusi létükre már nem vettek részt kézi aratáson, hogy hogyan is volt régen, hogyan szedték a markot, hogyan kötötték kévébe, rakták keresztbe. Mi énekszóval buzdítottuk az idősebbrendűeket a munkára. Csodálatos felvételeink vannak. A szívünk tele volt örömmel, hogy nemzedékről nemzedékre tovább adhattuk a hagyományokat. Megvolt az aratás, a sereg elindult, élen egy búzakoszorút hordó legénykével. Elrejtőzött falusfeleink – szokás szerint – vízzel locsolják ilyenkor a menetet. A szomszédos házakban kemencében frissen sült kenyérrel és lángossal fogadtak bennünket. Többszázan vettünk részt ezen az egész falut felölelő rendezvényen. Bár ünnepségünk első sorban a magyarságot érintette, a románság sem zárkózott el tőlünk, velünk együtt ünnepeltek, és irigyelték is kissé, hogy mi mire vagyunk képesek. Mindkét alkalommal este néptánccal, színdarabbal léptek fel a fiatalok. Legutóbb Tamási Áron Énekes madarát adtuk elő. Három éves korúaktól a huszonévesekig mindenki vállalt valamilyen szerepet. Mind a két falut a magaménak érzem, mindkét falu szolgája vagyok. Egrespatakon például a kolleganőmmel tanítjuk be a gyermekeknek az anyáknapi, a karácsonyi műsorokat, s mivel ott nemcsak református templomban, hanem a baptista és a pünkösdista imaházban is bemutatjuk az ünnepi programunkat. Itt, Magyarkecelen pedig a tiszteletes úrral karöltve mutatkozunk meg a gyülekezet színe előtt. Nem várunk hálát, de ha megcsillan a könny a szülők szemében, vagy mosolyt fakasztunk, már megérte. A farsangot is megtartjuk a gyerekekkel. Egrespatakon olyankor kürtöskalácsot sütnek. Vakációban Hídalmáson vagy Sólyomkőváron táborozunk, ott bonyolítjuk le a szünidei bibliaheteket, sportvetélkedőket tartunk, szabadtéri játékokat szervezünk, tábortűz mellett énekelünk.” A község és a közösség dolgairól. Riporteri előjogom alapján kissé felborítom tapasztalatgyűjtésünk időrendjét. A szívemhez nőtt, lelkembe lelkedzett templom és harangláb leírását riportom végére tartogatom. A lelkipásztor és a tanítónő kíséretében rövid sétát teszünk a falu kacskaringós utcáin. Tünde tanító néninek köszönhetően jegyzem fel Magyarkecel hangulatos utcaneveit: Alszeg, Híd-, Malom-, Szénakert-, Külszeg-, Erdő-, Kraszna- és Posta-utca. Helynévgyűjtői szenvedélyemet is kiélhetem. Határrészek: Magdolna, Rét, Mogyorós, Szőlőalj, Bartáé, Hosszú, Tölgyes, Lándzsabikk, Asztaltartás, Kecskehát, Puszta, Tér, Szénakert, Vágottberek, Gyertyános. Erdők: Katrics, Előbikk, Kosztabikk, Csúpos. Szőlőhegyek: Nagy-hegy, Kis-hegy, Morgó és Hajnalhegy. Pótlólagosan legalább telefonon keresztül mégis sikerül kapcsolatba lépnem az alpolgármesterrel. Seres Árpád RMDSZ-színekben jutott tisztségbe, egyébként Seres Dénes volt szenátor, jelenlegi képviselő testvére, s a törvényhozó természetesen a szívén viseli szülőföldje ügyeit. A „vice” nem rejti véka alá, hogy Magyarkecelen hatékonyan fungál a magasabb szinteken nem létező PSD-RMDSZ koalíció. A szociáldemokrata polgármesterrel együttműködve számos eredménnyel dicsekedhetnek a településfejlesztés, a négy falu infrastruktúrájának korszerűsítése terén. Már az előcsatlakozási időszakban „megtanultak pályázni”, Románia uniós csatlakozását követően sikerült újabb pénzeket lehívniuk, s mindennek köszönhetően aszfaltozták le a helységek útjait, járdáit, renováltak művelődési házakat, iskolákat, s amire talán a legbüszkébb: az 1907-ben épült községházát teljes egészében felújították és korszerűsítették, és két parkot varázsoltak a községközpontba. Magyarkecel vízhálózata 80 százalékban készült el, a szennyvízhálózat kiépítése is következik, ha lesz rá pénz. A települések ivóvízellátását két, a Meszes hegységben eredő patak befogásával igyekeznek megoldani, egyebekben kisrégiós összefogással, más községekkel karöltve törekednek – például – az uniós szabványok szerinti szelektív szemétgyűjtést, tárolást, és szállítást megvalósítani. Az alpolgármester ismételten kifejezi sajnálkozását amiatt, hogy nem sikerült összefutnunk, hiszen – mint mondja – a személyes találkozás hangulatát semi se pótolhatja. Megegyezünk abban, hogy alkalmasint pótoljuk az elmaradt beszélgetést. Egyébként úgy érzem, jártunkban-keltünkben – kísérőinknek köszönhetően – sikerül megragadnom Magyarkecel „fílingjét”. Ferenc tiszteletes és Tünde tanítónéni bőséges információkkal szolgál. Elsétálunk a gyülekezeti házig. A multifunkcionális épület télvíz idején istentiszteleti helyként is szolgál a fűtetlen templom helyett. Jókora, fűthető termében templomnyi gyülekezet is elfér. Vendégül látó papunk már kiteregette az anyakönyveket, a családkönyvet, amelynek alapján minden família családfájának elágazásai nyomon követhetőek. A bejegyzések alapján kiderül, hogy az utóbbi években a hívek száma szinte állandósult, általában a keresztelések száma megyezik a temetésekével, viszont az utóbbi húsz évben hatvan lélekkel apadtak, s ez egy ilyen kis közösség számára jelentős veszteség. Magyarkecel egyháza csupán 1747-ben lett anyaszentegyházzá, addig Krasznahorvát leányegyháza volt, bár a helybeliek 1567-ben tértek át a református vallásra. Klenódiumaik viszont az eklézsia gazdag múltjáról tanúskodnak. Szép mívű ezüst pohara 1626-ból való. A legrégibb úrasztali abrosza 1713-ból, négyzet formájú, mintával díszített, Székely Ilona adománya. A legértékesebb az úrasztali terítők közül egy török eredetű kéztörlő, laposhímzéssel a 17. század elejéről. Isten malma. A parókia portájáról gyümölcsfák, dús füvek zöld tobozódásában kapaszkodunk fölfelé a templomdombon. Előbb a templom mellett magasodó harangláb mutatkozik elibénk teljes pompájával. Magas gerendaküszöbét átlépve első pillantásra, a kesze-kuszának tűnő belső gerendaváz láttán emlékeimből egy régi malom képe idéződik fel bennem. „Isten malma” – hajtogatom kísérőimnek megigézve a látványtól. A templomtól különálló fatorony a 16-17. századfordulóján épülhetett. A harangláb tetejét többször átalakították, egyik gerendájának felirata szerint 1775-ben készült. A harangláb szakállszárítója igen szép mintájú tulipánfaragásban végződik. A közepén kettéosztott tornác és a krinolin szerű eresz elegáns megjelenést kölcsönöz, mindenképpen Kalotaszeg hatására enged következtetni. A templom mellett magasodó haranglábnak építésekor még nem volt fiatornya. Előtanulmányaim alapján tudom, hogy egészen a 19. század utolsó negyedében egyre-másra épülő kőtemplomtornyok divatjáig, néprajzi tájaink közül épp a Szilágyságban volt legtöbb tölgyfa harangtorony, felülmúlva gyakoriasságában a haranglábairól nevezetes Kalotaszeget, vagy Küküllő mentét is. Kós Károly nem kevesebb mint 27 egykori harangláb jegyzékét adja, s nem tartja kizártnak annak a lehetőségét sem, hogy épp Szilágyság vidéke lehetett a fő fókusza Erdély és Partium református tájai elterjedt harangtorony építésének. A szilágysági népi monumentális építészet kimagasló értékeit képviselik a menyői, magyarkeceli, ardói, magyarrécsei és lelei haranglábak. Építési idejük a fatorony építészet virágkorának időszakára, a 17-18. századra esik. Legrégibb közülük a menyői református templom haranglába. Építésének idejét 1619-re teszik. A maga 22 méterével a vidék népi monumentális emlékei közül a legmagasabbnak számít. A magyarkeceli harangláb egyik ereszgerendáján az 1775-ös évszám olvasható, de mivel ezen, és a többi gerendákon is sok olyan illesztés és lapolás nyomai láthatók, melyek az ezt megelőző időkből származnak, ezt az évszámot inkább egy nagyobb szabású felújítás dátumának tartjuk. Talán közelebb visz az igazsághoz, ha építési idejét az 1747-es évhez kötjük, amikor Magyarkecel református egyháza híveinek gyarapodásával, az addig filiálából anyaegyházi rangot kapott. „A toronyban lakozó harangok közül 1766-ból való a nagyharang, az ugyanabból a korból származó kisebbiket az első világháború idején elvitték, ágyút öntöttek belőle, helyette 1923-ban öntetett újat az eklézsia – kapunk magyarázatot Vicsai Ferenctől –. A faépítmény az 1950-es években kezdett imbolyogni, akkor végeztek elég komoly munkálatot, megerősítették. A legutóbbi nagyjavítás 1984-ben volt, akkor teljesen újrazsindelyeztük.” Fotográfusként tüsténkedő főszerkesztőm nem tud ellenállni a kísértésnek: nyaktörő mutatványt produkálva kapaszkodik fel az „Isten malma” gerendázatán átvetett létrán. Megszállottan örökíti meg az építmény izgalmas belső struktúráját, s legfelülre jutva madártávlatból készít felvételeket az alant kibontakozó tájról, a templomkert szépségeiről. Az istenházát körülölelő, szorgalmas gazdára valló gyümölcsös és szántó egy tagban hét hektárra terjeszkedik. Az országút melletti közel nyolc hektárnyi egyházi birtok sem marad megdolgozatlanul. Minőségi termőföldjéből tíz-húsz árnyi területet bérelnek családonként a hívek. Kőbe vésett krónika. Magyarkecel református temploma eredetileg katolikus templom volt, az érett gótika korában, a 15. század végén épült. Alapítója Geréb László római katolikus püspök. A nagyműveltségű reneszánsz főpapnak tulajdonítják a templom építését, akinek itt birtoka volt. Petri Mór Szilágy vármegyéről írt monográfiája a 15. század végére teszi. Entz Géza egy 1944-ben megjelent tanulmányában 1498-ra jelöli meg a templom építésének kezdetét. 1502-ben lett befejezve. Mind a két bejárati ajtó kőkeretei megmaradtak eredeti formájukban. A szentély ötszögzáródású, csillagszerű boltozattal, két ívzáró kővel rendelkezik, a hajótól a csúcsíves diadalív választja el, ablakai kőrácsosak. Megmaradt a szentély kifejlett hálóboltozata is. A templom-átalakítás után fennmaradt és még ma is látható a szószék felőli oldalon a befalazott sekrestyeajtó és a szentségtartó. A templomhajó nyolc méter hosszú, 6,5 méter széles és 6 méter magas. Itt és a szentélyrészben 182 ülőhely van a padokban. A templomot kívül nyolc támpillér tagolja, köztük kőrácsos/halhólyagos/ ablakokkal. A nyugati templomfalrészt két, a keleti részt hat pillér támasztja. A diadalíven az alábbi felirat olvasható: „E kőlábnak külső része jobbján Faggyas István teste nyugszik, délre. Világélete volt 68 esztendő, 42 esztendőt papságban tölte el” Kint, két külső támpilléren is van felirat. A nyugatin: „Itt nyugszik Vizsnyai János, ki itt pap volt 1764-ig, mikor Faggyas István lett itt pappá, mint esperes.” Egy másik támpilléren, az északi oldalon pedig a következő rigmusokba foglalt krónika: „Faggyas István holtát Végh András követte, / mindkét öreg testét e két sír temette. / Mint atyját és ipját őket az táplálta, / a papi ház mennybe míglen beszámlálta. / Engedjétek, kérlek, itten nyugodniok, / balról-jobbra, míglen fel kell támadniok.” Ferenc barátunk, miután kisilabizálja számunkra a kőtáblákba vésett szövegeket, elködösült szemmel bólogat: „A drága elődeim nagy része itt van eltemetve a templom körül. Sokáig, sokáig itt volt a temető. A szószék és hangvető is több száz éves, pontosan nem lehet tudni, mikor épültek. Az orgona 1832-ból való, Johannes Kramer mester műhelyéből. A nagyhajó mennyezete kazettás volt. Ahogy a helybéliek magyarázzák: nagy bánatában, 1920-ban, Trianon évében szakadt be. Sajnos, valóban el volt hanyagolva, anyagi források híján évekig beázott. A tetőszerkezetet a tavalyi esztendőben újították fel. A templom épületét fennállásának 500 évfordulója alkalmából, 2002-ben igyekeztek felújítani. Kívül teljesen leverték a vakolatot, ami már omladozott, a műemlékvédelmi előírások szerinti, szakszerű renováláshoz cementet egyáltalán nem használtak, csak oltott mésszel és poronddal, homokkal dolgoztak a mesterek. Bent nem kellett teljesen leverni a vakolatot. Azért, hogy óvják a vizesedéstől, a salétromtól, körbe árkot ástak, és tört kővel töltötték be a vájatokat. A félévezredes jubileum alkalmából a bútorzatot is felújították. Két karzatának mellvédjét virágmotívumok díszítik. A legénykarzat mellvédjén a virágmotívumos táblaképek között középen két emléktábla áll, az 1914-1918 és az 1940-1944 között elesettek emlékére. A második veszteséglistán egy zsidó falusfelük, Rozenberg Jakab neve is olvasható az áldozatok között. Ugyanennek az izraelita családnak egy nőtagját a kecelieknek az utolsó pillanatban sikerült kimenteniük a halálvonatról. A padokat hervadozó virágok díszítik. Arról árulkodnak, hogy a pünkösd ünnepe előtti vasárnapon zajlott le a konfirmáció. Régóta volt ennyi konfirmandus Magyarkecelen. Tizenhárman adták bizonyságát hitüknek a gyülekezet színe előtt, s váltak fogadalomtételük után az egyházközség tagjává. A tizenéves ifjak mellett egy felnőtt férfi is, egy messzire, Temes megyébe eltévelyedett bárány, aki visszaköltözött a szülőfalujában, és érett fejjel fogadta a lelkipásztori áldást. A gyerekek kérték a tiszteletes urat, hogy legalább a hét első felében őrizhessék meg a templomban ünnepi fogadalomtételük virágdíszeit… Szilágyi Aladár Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2011. május 14.SzilágyballaTudományosan a szõlõrõl és borról A szõlõ és a bor Szilágyság történelmében címmel szervezi meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület Zilah és Vidéke Fiókszervezete május 14-én, szombaton délelõtt a szilágyballai iskolába a VIII. Szilágyság-kutatás napot. A program 10 órakor kezdõdik, köszöntõt mond Bajusz István az EME Zilah és Vidéke Fiókszervezete részérõl, Sipos Gábor az EME részérõl és Péntek János a kolozsvári Akadémiai Bizottság részérõl. 10.20 órától a következõ elõadások hangzanak el: Péntek János Milyen tanulságai vannak legutóbbi, a felsõoktatásra irányuló elemzésünknek a mezõgazdasági szakoktatás vonatkozásában, Széman Péter A bor tréfás története, Csávossy György A bor dicsérete, Szabó T. E. Attila A bor a régi magyar gyógyításban, Zsigmond Attila A szõlõ és bor egyháztörténeti vonatkozásai. Délben rövid szünetet tartanak, majd 12.20 órától ismét elõadások lesznek: Egyed Ákos A szõlõterület kiterjedése és a szõlõtermesztõ gazdaságok száma Szilágy vármegyében a 19. század végén, Kovács Adorján Adottságok a szilágysági szõlõ- és bortermesztésben. Múlt, jelen, jövõ, Talpas János A szilágysági szõlõgazdaságok lehetõségei a turizmusban, Pécsi L. Dániel A szõlõ és bor címerképi elõfordulásai a kezdetektõl napjainkig. Történelmi, egyháztörténeti vonatkozások bemutatásával, Sipos Gábor Derecskei Demeter, a Szilágyság reformátora. Egyházi helytörténeti tanulságok. 14 órakor átadják a Petri Mór-díjakat, majd megtekintik a lehetséges bormúzeum helyiségét. Szabadság (Kolozsvár) 2014. augusztus folyamánCsendes jubileum- Megjelent a zilahi Hepehupa 50. száma – „Hiába él, aki senkinek sem használ.” (Báthori István) Lehet-e, szabad-e a Szilágyságban – Zilahon – művelődési folyóiratnak találóbb címet adni? Abban a tájhazában, melynek nevét Báthori István, Ilosvai Selymes Péter, Wesselényi Miklós, Kölcsey Ferenc, Ady Endre, Bíró Lajos… s még oly sok híresség emelte a magyar szellemi élet jelképes Pantheonjai sorába, természetes gesztus, hogy egy irodalmi lap fejlécén, címlapján Ady Endre híres versének – Hepehupás vén Szilágyban – sorai visszhangozzanak bennünk, mely egyszerre utal a történelmi vármegyére s annak természeti adottságára, melyről Beke György (1927– 2007) oly érzékletesen, ihletetten ír az 1975-ben megjelent riportkötete – Szilágysági hepehupa – Prológusában: „Maga a természet írta elő, mikor e tájat megalkotta. Egymásra szabadítva hegyeket-dombokat, hogy mindegyre összeugorjanak, de békítve is őket, hogy szorításuk elernyedjen, ölelés válhasson belőle. A Szilágyságról csak ezzel lehet kezdeni a krónikát: a hepehupával… (…) Erről a hepehupáról sokáig azt hittem – tán van még, aki így hiszi –, hogy szép hasonlat, költői kép csupán, hangzatos, el lehet játszani vele. E táj megtanít, hogy ez itt nem díszlet, hanem lényeg. (…) Dombról völgybe, lefelé száll, szalad a hepehupás táj, ez a törvénye. De a völgy aljából következik megint a domb, a kapaszkodó, minél mélyebb a táj bugyra, annál meredekebben, törvény ez is, szilágysági parancsolat. Nyugtalanító, de meg is nyugtató szabály.” A látvány ihlette természeti képet – mutatis mutandis – kivetíthetjük a tájegység történelmére, szellemi életének Petri Mór 1901-ben megjelent monográfiájából kiolvasható hullámmozgására is, melynek csúcsain ott találjuk a Református Kollégium megalapítását (1646), a Wesselényi Egyesület létrehozását (1883), a Wesselényi– és a Tuhutum-szobor felavatását (1902), a történelmi megye városaihoz – Zilah, Szilágysomlyó, Zsibó, Szilágycseh, Tasnád… – köthető megannyi társadalmi, művelődési eseményt, melyek meghatározták arculatát, szellemi életének alakulását. Közéjük tartoztak a megyeszékhelyen indított, megjelent lapok – Szilágy (1877), Szilágy és Vidéke (1883), Szilágy-Somlyó (1883)… –, amelyek nem csupán egy táj információs igényét voltak hivatottak kielégíteni, hanem közvéleményt formáltak, igényes szellemiségükkel a közösség műveltségi szintjének emelését is szolgálták. Az 1968-as területi-adminisztrációs átszervezés következtében robbanásszerűen felduzzasztott megyeszékhelyen a magyarság arányszáma mélypontra süllyedt. De az 1989/90-es fordulat valósággal tűzbe hozta, egységbe kovácsolta, cselekvésre buzdította a megye szellemi embereit. Az első hónapokban létrejött az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Közművelődési Egyesület helyi fiókja, a Szilágy Társaság, A Pro Zilah Egyesület, a szilágysomlyói Báthori István Alapítvány, a Zilahi Kincs Gyula Alap, a szilágycsehi Tövishát Kulturális Társaság… Újraindul a Szilágyság hetilap (1991). 2000-ben megalakul, s egy év múlva szilágysági művelődési folyóiratként, negyedéves periodicitással jogi bejegyzést is nyer a Hepehupa, melynek első száma 2002 januárjában jelent meg. A kezdettől igen igényes tartalmi és nyomdai kivitelezésben megjelenő lap alapítója és kiadója Major István nyomdatulajdonos, a zilahi Color Print kft ügyvezető igazgatója, támogatói sorában pedig ott találjuk a Szilágy megyei tanácsot, a Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központot, a Communitas Alapítványt. A megpezsdült szellemi mozgalom animátorai között meghatározó szerepet vállal a Petri Mór-díjjal kitüntetett Fejér László újságíró, aki a kezdetektől főszerkesztőként jegyzi a lapot, továbbá tanárok, múzeumi szakemberek, kutatók, képzőművészek, a kulturális élet jeles személyiségei. A Hepehupa lett a tájegység első magyar nyelvű művelődési kiadványa, hisz korábban csak hetilapok léteztek. A folyóirat céljairól a főszerkesztő tájékoztatott: „A kiadvány induláskor kitűzött célja a helybeli – szilágysági és innen elszármazott – szerzőknek közlési lehetőséget nyújtani. Előzőleg helytörténeti, néprajzi tanulmányok, irodalmi alkotások csak rétegkiadványokban, illetve magyarországi lapokban jelenhettek meg. A folyóirat szilágysági jellegét biztosítják a Szilágyság-kutatás témakörében – a Gyökerek rovatban – közölt tanulmányok: helytörténet, művelődés-, művészet- és gazdaságtörténeti munkák, néprajzi és népköltészeti gyűjtéseket összegző dolgozatok, egyháztörténeti írások. A kiváló helyi szerzők és kutatók mellett helyet kaptak a lapban szilágysági témákat feldolgozó, az egyetemes magyar kultúrértékeket bemutató írások szerzői is. Közülük említeném Papp Zoltán debreceni és Kovács Miklós váci történészt, Halász Péter budapesti néprajzkutatót, Karácsonyi Károly, Németországban élő természettudóst, dr. Kiss László szlovákiai orvos-történészt, Bíbor Mátét, a budapesti Országos Széchényi Könyvtár levéltárosát, egyetemi oktatót, Petkes József képzőművészt és néprajzost… Az elmúlt években megjelent sorozatok közül említeném Kovács Miklósnak a volt Wesselényi Kollégium történetét, Lóga Zsoltnak a szilágysági vasúthálózat kiépítését bemutató dolgozatát, a nemrég elhunyt Majos Miklós tanárnak a szilágysági kertész-falvak életét bemutató írásait. Föltétlen szólnom kell az évfordulókhoz kötődő tematikus számokról: Ady Endre zilahi életéről (2002), a kuruc szabadságharc 300. évfordulójáról (2003) – e számban közöltük Tóth–Máté Miklós: Rodostó című egyfelvonásos drámáját, amelyet Kassán mutattak be először –, továbbá a Munkácsy Mihály alkotásainak csíkszeredai kiállítása alkalmával született írásokat… Fölvállaltuk a helyi, illetve innen elszármazott írók és költők – Simonfy József, B. Simon György, Müller Dezső, Boda Edit, Kiss Lehel, Győrfi Simone, Fazakas László… – alkotásainak közlését. Ugyanakkor helyet kap a lapban a magyar nyelvterület számos alkotója: a kárpátaljai Vári Fábián László, az anyaországi Újházy László, Devecseri Zoltán, Borbély László, Villányi László, Grendel László… Verssel, prózával volt jelen a lapban a szebeni származású Franz Hodjak, az amerikai Peter Cooper… Irodalomtörténeti témájú írásaink hasonlóképpen tágítják azt a szellemi kört, ami olvasóink tájékozódását segíti. Nagy figyelmet fordítunk a megye képzőművészeti életének bemutatására. A lap »minitárlata« az első és hátsó borítókon színes reprókban, igényes nyomdai kivitelben járul hozzá a kiadvány tematikus palettája megjelenítéséhez. Szabó Vilmos, Barta Ilona, Adorján Ilona, Sepsi József, Hajdú Attila, Szervátiusz Jenő, Wagner Péter alkotásai, továbbá a New York-ban élő Frank Deak fotóművész szilágysági, illetve a világ más tájain készült fekete-fehér és színes képei számottevően gazdagították, emelték a művészeti rovat fényét. A tematikai gazdagságot jelzik a lapban közölt tudományos munkák, Egyed Ákos, a nemrég elhunyt Csetri Elek, Vékov Károly, Kozma Dezső, Péntek János szilágysági vonatkozású vagy általános témát feldolgozó munkái a lap szélesebb beágyazódását szimbolizálták, növelték értékét és ismertségét. A 10. évfolyam idején végzett összegzés szerint a Hepehupa hasábjain száznál több szerző 1226 írása jelent meg, ebből 110 tanulmány, 57 néprajzi dolgozat, 25 önéletírás, számos vers, kisregény, regényrészlet, dráma, vallási tárgyú dolgozat, könyv- és lapismertető jelent meg. Folyóiratunk népszerűsítését, ismertetését szolgálták az olvasókkal szervezett találkozók a megyében, továbbá Kolozsváron, Szebenben, Nagybányán, Szamosújváron, Nagyváradon, valamint a határainkon túl: Budapesten, Győrben, Gyulán, Bécsben… Munkatársaimmal – Bekő N. Ildikó, Kiss Lehel, Kovács Kuruc János, Lakóné Hegyi Éva, László László, Zsigmond Attila, Szőke Anna, Major Éva, Niculaş Tudoran Cristian – azon munkálkodunk, hogy az induláskor felvállalt szolgálatunkat és szerepüket a lehető legjobban teljesíthessük.” Egy maroknyi csapat zászlajára írta, hittel vallja Báthori István erdélyi fejedelem szavait: „Hiába él, aki senkinek sem használ.” Ez a kitűnően szerkesztett lap, a kiváló nyomdai kivitel is igazolja, hogy áldozatos hittel és munkával ki lehet emelkedni a hepehupa völgyeiből, hogy a kommunista diktatúra idején palackba zárt jó szellem, a nyilvánosságtól eltiltott, a tevékenységében korlátozott, a béklyóitól megszabadult alkotó akarat csodákat tud teremteni. Ilyen csodaszámba menő siker a Hepehupa ötven száma – távol a tudományos, kulturális centrumoktól, jelezve azt, hogy a használni akaró, a tájhaza és lakói, az egyetemes magyar szellemi élet szolgálatára elszegődött, ihlettel és cselekvő akarattal megáldott személyiségek valóban hasznára lehetnek a magyar kultúrának és szellemi életnek. Máriás József, Művelődés (Kolozsvár) 2017. február 3.Szilágysági barangolásokA maga nemében páratlan gazdagságú néprajzi tárlat színhelye néhány napja az Apáczai Galéria, amely évek óta teret biztosít a hasonló, honismereti jellegű megnyilvánulásoknak. Önmagáért beszél, ahogyan fáradságot nem ismerve a kétnapos rendezvényt magától értetődő önzetlenséggel felkarolta az ügyben érdekelt, a szilágyság szellemi-néprajzi javait kutató, azt megőrizni és az elkövetkezendő nemzedékek számára átörökíteni akaró több közismert személyiség. A fentiekben megfogalmazódó gondolatok jegyében üdvözölte Vörös Alpár, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum igazgatója a szilágysági vendégeket és a kolozsvári közönséget, kifejtve azon véleményét, miszerint a líceum életében jelentős szerepet töltenek be az ilyen, immár többéves hagyományra visszatekintő honismereti rendezvények, amelyek erősítik diákjainkban a szülőföld iránti szeretetet és ragaszkodást. Nem is beszélve arról, hogy az évenként megismétlődő hasonló jellegű, ihletadó rendezvények mentén, a programban részt vevő diákok kezenyomán érzékletesen kifejező, ugyanakkor tárgyszerűen hiteles képzőművészeti alkotások születnek, amelyeket nemcsak az Apáczai Galériában, hanem Kolozsvár és Erdély más kiállító-helyiségeiben is megtekinthetnek alkalomadtán az érdeklődők. A péntek délután sorra került megnyitó már kezdeti „hangleütésében”sokat sejtetett ezen kétnapos néprajzi esemény jellegének szándékából, miszerint nemcsak elméleti vonalon, hanem érzékletesen hiteles népművészeti produkciók (néptánc, ének, citerazene) révén is igyekezett mintegy „illusztrálni”a színvonalas, ugyanakkor a nem szakemberek számára is követhetően érdekes, vetítőképes előadásokat. Mindennek megvalósítása érdekében különösen sokat tett Szabó Attila, a zilahi múzeum muzeológusa, aki az általa meghívott „Zilahi Csuprosok” gyermek citerazenekar, valamint Süle Ádám népdalénekes egyetemi hallgató közreműködését igénybe véve, jelentős részt vállalt a tárlatrendezésben és annak megnyitásában, illetve az aznapi és másnapi ismeretterjesztő konferencián közreműködő előadók névsorának kialakításában. A tárlat és a rendezvény egészének kiemelésre méltó komponense a Posta Rozália népművész-oktatónak a szilágysági, és azon belül hangsúlyosan a szilágynagyfalusi varrottasokat és szőtteseket felvonultató rendkívül gazdag gyűjteménye, illetve annak általa történt közvetlen hangnemű, szakszerű bemutatása. Amint megtudtuk tőle, a középkorban a jobbágyoknak nem volt szabad ugyanazt a mintázatot, illetve textíliát használni, mint a főuraknak. Idők múltán viszont ezen tilalom lassanként lazult, és „menetközben” saját maga számára is „kamatoztatta” a falu népe az udvarházakból ellesett tudásanyagot. Tanulságos volt, amint a megnyitóünnepség alkalmával Rozália néni a tárlaton látható anyagon – az 1800-as évekből eredeztethető daraboktól kezdve, az 1970-es évekkel bezáróan – lépésről-lépésre haladva bemutatta a különböző időszakok szövés- és varrásmódjainak alakulását, illetve ízlésmódbeli változását. Megismerhettük, hogy a szövés-varrás alakulásában milyen fontos szerepet játszott a „kelengye”, mint a lányok férjhezmenetelének elengedhetetlen „tartozéka ”, amelyet ökrös szekérrel, a falu szemeláttára vittek a legényesházhoz. A kelengye tulajdonképpen a hétköznapi és ünnepnapi életvitelhez szükséges „kellékeket” tartalmazta, mint pl. a komakendők, komatálak, asztalterítők, falvédők, vőfélykendők, különféle ruhaneműk stb. Ugyancsak a péntek délutáni megnyitó alkalmával Kovács-Kurucz János történelemtanár előadásában ismerkedhettünk meg Petri Mórral (1863–1945), Ady Endre zilahi magyartanárának a hat kötetben 1901–1904 között megjelentetett Szilágy vármegye című monográfia szerzőjének életútjával, aki ezen főművével mintegy irányt szabott, hivatkozási alapot biztosítva az utána következő, ilyen irányban elkötelezett történészek számára. Tulajdonképpen maga az előadó, Kovács-Kurucz János is részben Petri Mór nyomdokain haladva állított össze és készített el kiadásra négy kötetet a Szilágysági magyarok című képes krónika sorozatából, amelynek első darabja, a Szilágysági magyarok című, a Kriterion gondozásában 1991-ben megjelent monográfia, amelynek szerzői között találjuk többek mellett Wolf Rudolfot (az Apáczai-líceum néhai igazgatóját), Egyed Ákost, Sipos Gábort, Szabó Zsoltot, Vicsai Jánost, Gáspár Attilát, Kovács-Kurucz Jánost. Dáné Tibor, a Művelődés főszerkesztője ismertette a folyóirat Tövishát című, a Szilágyság ezen karakterisztikus arculatú tájegységét bemutató mellékletét. Néhány, a melléklet tartalmára utaló cím: Népi építkezés a Tövisháton (Sipos Gábor), Etnikai egyensúlyhelyzetek, lokális együttélési modellek (Biczó Gábor), A hagyományőrző szilágysági néptáncmozgalom (Szőke Anna),Hagyományőrzés Szamosardón (Kis Tóth Ilona). Csepei Mária magyarszakos tanár, a szombati értekezlet nyitányaként a kárásztelki ragadványnevekről értekezve elmondta, hogy ezek alkalmazását az amúgy református környezetű katolikus településen fellelhető kisszámú családnév (Szabó, Kovács, György, Lőrincz, Nagy) tette elsősorban szükségessé. Amint kifejtette a ragadványnevek egy része viselőjének testi tulajdonságára utal: hosszú, kövér, mázsás, szőke. De utalhat az adott személy foglalkozására: asztalos, tejes. Tudásszintjét is jelezheti: „busma” (buta). Becenevek: Palcsi, Kingácska, Katácska. Oláh Mihály lelkész vetítőképes előadásában a szilágysági középkori templomok közül mutatott be néhányat, szakszerűen élményszerű előadásban. Elmondása szerint az egyik legrégebbi a XIII. század közepe táján épült románkori freskótöredéket őrző, ugyankkor koragótikus jegyeket is (pl. a nyolcszögletű torony) hordozó somlyóújlaki templom. Különös érdekessége a falba épített oldalkarzata. A továbbiakban szó esett a gótika előhírnökének tekinthető krasznai templomról, a kusalyi kifinomult, eredetileg ferences kolostortemplomról, amelynek nyugati fekvésű, szamárhát-íves portáléja Enzt Géza művészettörténész szerint kassai mintaképre utal. Megismerkedhettünk a késő gótika egyik példájával, a méreteiben is impozáns szilágynagyfalusi templommal, valamint a kolozsvári Farkas utcai templom „kistestvérével”, az 1480-as évek után épült magyarkeceli késő gótikus, fatornyos templommal. A XIX.–XXI. századi szilágysági néprajzi kutatások eredményeicímmel, Czégényi Dóra egyetemi adjunktus előadásában közelképbe kerültek mindazon néprajzkutatói törekvések, amelyek meghatározták a Szilágyság néprajzi értelemben vett arculatának megrajzolását, feltérképezését. Elmondása szerint mindezt olyan, a Szilágyság iránt elkötelezett személyiségek tartották feladatuknak, akik alapképzettségüket illetően nem tekinthetők néprajzkutatóknak. Úttörőnek bizonyult többek között Kőváry László (1819–1907) Föld-és országtani vázlatok Szilágyságról című műve. Jelentős szerepet játszott Szilágyság megismerése terén Kincs Gyula (1859–1915) polihisztor, a koedukáció egyik előfutára, aki szerint Szilágyság Magyarország kapuja, határ Erdély és az Alföld között. Az előbbiekben már említett Petri Mór a „mezsgye” kifejezést használja Szilágyság földrajzi helyzetére vonatkozólag, fontosnak tartva többek között a szilágysági ünnepkörök, halottkultusz, népgyógyászat, babonák tanulmányozását. A Szilágyság elkötelezett kutatói voltak még többek között Biró Lajos (1856–1931) világhírű zoológus és Boér Miklós (1859–1915), a Magyar Nyelvőr című szaklap elindítója (1872), a Szilágyság népeiről című kétkötetes mű szerzője. A XX. századi szerzők és műveik közül említésre került Beke György Szilágysági hepehupája (1976), a könyv címét illetően immár emblematikussá vált kötete, továbbá dr.Kós Károly, Szentimrei Judit és dr. Nagy Jenő Szilágysági magyar népművészet, valamint Almási István Szilágysági magyar népzene című kiadványok. Mivel Gáspár Attila zenetanár és népzenekutató személyes okoból adódóan nem lehetett jelen a szombati értekezleten, az őt helyettesítő Szabó Attila által „tolmácsolt” szöveg alapján megtudhattuk: a szilágysági népi énekek, népdalok első lejegyzőit, felhasználóit a reformáció évszázadában kell keresnünk. Említésre méltónak találta, hogy olyan jeles költők, mint Balassi Bálint, Ilosvai Selymes Péter vagy a későbbiekben Arany János –, akinek ősei Szilágynagyfaluból költöztek Nagyszalontára –, költeményeiket, verseiket gyakran népdalokra szerezték. Nem is beszélve arról, hogy Arany János maga is fontosnak tartotta az általa ismert népdalok, énekek, gyermekdalok, diákdalok lejegyzését. Tudni kell viszont azt is, hogy a szilágysági magyar népdalok (talán) első tudatos lejegyzője a szilágyperecsenyi származású Boér Miklós (1857–1905) volt. A szilágysági népviselettel és néptánccal Lelik Berta néptáncoktató, illetve az általa irányított krasznai Bokréta táncosainak közreműködésével ismerkedhettünk. Az előadó nagyfokú szakértelemmel szólt a tövisháti, illetve a berettyómenti és a krasznamenti viselet sajátosságairól, miközben a közönség „életközelből” figyelhette meg a táncospárok öltözékén, illetve a kiállításon szereplő ruhadarabokon az elmondottakat. Ugyanezen életszerűség jellemezte a különféle szilágysági néptánc változatok ismertetéséhez fűződő előadást is, amely során közelképbe került többek között a tövisháti „kétlépéses csárdás”, a Kraszna- és Berettyó-menti „kettős csárdás”, „gyors csárdás” és „ugrálós”. László László történelemtanár a szilágysági személyiségekről tartott előadásában szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy a teljesség igénye nélkül teszi mindezt, hiszen rendkívülien gazdag ilyen tekintetben a „választék”. A többi előadó által is említettek mellett többek között szükségesnek vélte kiemelni a „zsibói bölény” idős Wesselényi Miklós és az „ árvizi hajós” ifjú Wesselényi Miklós személyét vagy a Szilágysámsonon született Szikszai Lajos honvédhadnagyot, aki az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc idején hősiesen harcolt, majd jelentős szerepet játszott a vasúthálózat szilágysági „meghonosításában”, jelentősen hozzájárulva a Wesselény-szobor Zilah főterén történő felállítása ügyéhez. Szabó Zsolt, a Művelődés című folyóirat nyugalmazott főszerkesztőjétől megtudhattuk, hogy a Szilágyságot jószerint immár szülőföldjének tekinti, jóllehet csak az idők folyamán került ezen tájegységgel egyre szorosabb kapcsolatba. Érzelemteljes és személyes emlékekben bővelkedő előadásának (és a kétnapos honismereti rendezvénynek is akár!) a mottója lehetne azon gondolat, miszerint létezik egy örök Szilágy és egy felfedezésre váró Szilágy...! A konferencia záróakkordjaként hangzott el Szabó Attila Szilágysági fazakasság című vetítőképes előadása, amely során –, mint ezen népművészeti ágazat iránt különösen elkötelezett gyűjtő és kutató – kiemelten beszélt a désházi népi kerámiának, mint olyanak a Szilágyságban (és nemcsak) betöltött kivételes szerepéről. A tárlat anyagában is megtekinthető a komaszilkék, tányérok, csuprok, vizes korsók forma-, motívum- és színvilágának elemzése során, kitért a népi fazekasság olyan helyszíneinek bemutatására is, mint Zilah, Kraszna, Szilágysomlyó, Tasnád. A rendezvény egyik fő mozgatójaként Szabó Attila szükségesnek vélte megosztani azon gondolatát, miszerint elégtételt jelent számára, hogy hozzájárulhatott a tárlat létrehozásához, valamint előadóként az értekezlet tartalmasabbá tételéhez. Ugyanakkor kifejezte abbéli reményét, hogy a rendezvény és azon belül a kiállított népművészeti anyag inspiráló ereje megtermékenyítőleg hat az Apáczai-líceum diákjai alkotófantáziájára, amelynek eredményeként olyan minőségi gyermekalkotások születnek, amelyeket alkalomadtán Zilahon és a Szilágyság más településein is érdemes lesz majd bemutatni. (A Szilágysági barangolások című, január 27-e és 28-a között lezajlott honismereti rendezvény alkalmával megnyitott tárlat megtekinthető február 20-ig, munkanapokon 14-20 és szombaton 9-20 óra között. SZÉKELY GÉZA Szabadság (Kolozsvár) 2017. október 5.Báthory Napok: szilágysági kicsi város nagy ünnepeA kitartó eső ellenére is sokan vettek részt a szeptember végén rendezett fesztivál rendezvényein a szilágysági városban. Az események csúcspontját idén a várjátékok jelentették. A szeptember 20–24. között lezajlott fesztiválon különféle kontextusban többször is elhangzott, hogy Szilágysomlyó legismertebb szülöttje – akire méltán büszkék a városka lakói – Báthory István. Erdély fejedelme és Lengyelország királya Somlyó várában született 1533. szeptember 25-én. Bölcsője itt ringott a Kraszna-parti településen, a Meszes aljában, ahol a 16. században már állt a Báthory család vára. „Györgyösi Rudolf nevű utazó Szilágy-Somlyóról többek közt azt írja, hogy Szilágy-Somlyó már 1125-ben fennállott; továbbá ő is említi, hogy 1533-ban itt született Báthory István fejedelem. A fejedelem fényes neve, mely vármegyénk e sasfészkéből emelkedett ki, régi kegyeletes emlékeket elevenít meg Somlyó bemohosodott kövein” – írja Petri Mór 1901-ben megjelent monográfiájában. 1599-ben Giorgio Basta német-római császári hadvezér foglalta el a várat, de alig három év múlva már ismét fejedelmi birtok volt. A várat később I. Rákóczi Ferenc birtokolta, 1643-ban II. Rákóczi György, díszes ceremónia keretében itt kérte meg felesége, Báthory Zsófia kezét. Az 1670. február 15-i erdélyi országgyűlés Gyerőffy Györgynek juttatta a somlyói várat, majd hosszas pereskedés után 1677-ben birtokosa özvegy Bánffy Dénesné Bornemisza Kata lett. Miután az 1600-as évek derekán Nagyvárad török kézre került, a somlyói vár végvárként működött, és a fejedelem zsoldosai lakoztak benne. 1687-ben Lotaringiai Károly foglalta el a várat. Az évtizedek során a vár vesztett jelentőségéből, így az 1711-es szatmári béke után a várat a katonaság élelmiszerraktárként használta. Az épület állaga folyamatosan romlott, egy 1851-es felméréskor már számos épület hiányzott. Alapítvány a megőrzésért A kommunizmus idején Szilágysomlyó legjelentősebb műemlék-együttesének területén vendéglő és nyári kert működött, gyakorlatilag senkit sem érdekelt a vár és a birtok sorsa. A rendszerváltás után, végül a helyi értelmiség által 1992-ben létesített Báthory István Alapítvány egyik céljának jelölte meg vár megőrzését, anyagilag és munkával is hozzájárult ahhoz, hogy 2006-ban elkezdődhettek az állagmegóvási munkálatok, illetve a várudvar és vár teljes régészeti feltárása. A 25. kiadásához érkezett fesztivállal kapcsolatban Széman Péter, az alapítvány elnöke úgy emlékszik a kezdetekre, hogy Kovács András tanár 25 évvel ezelőtt azt javasolta, a római katolikus templom falára helyezzenek el kétnyelvű feliratot. Februárban még ennyi volt az elképzelés, 1993 szeptemberére ebből az aprónak tűnő gesztusból aztán megszülettek a Báthory Napok az alapítvány szervezésében. Akkor a rendezvények keretében egyebek mellett Báthory István-emléktábla avatására is sor került Tempfli József és Tőkés László püspökök jelenlétében. Negyed évszázaddal ezelőtt egy kevesebbek által ismert másfajta lengyel kapcsolatról is megemlékeztek: a lengyel származású Bem tábornok, az 1848–1849-es forradalom hőse, Szilágysomlyón vette át az erdélyi hadsereg főparancsnokságát, és nyújtotta ki kezét a román lakosság felé is. Lengyel–magyar–román barátság ide vagy oda, kezdetekben a román városvezetés azt is elvárta volna a szervezőktől, hogy azok minden beszéd, pohárköszöntő szövegét előbb románra fordítva nyújtsák be engedélyezésre – meséli a kezdetek negatív élményét Széman Péter. Azóta jócskán változott a helyzet, 2017-ben már magyar, lengyel, román zászlók lobogtak egymás mellett a városháza homlokzatán. A kétnapos rendezvény pedig ötnapos fesztivállá nőtte ki magát: mellé állt a polgármesteri hivatal, a városi tanács, illetve a fesztivál szervezésében részt vállalt a Daniel Stejeran által vezetett Turisztikai Információs Iroda is. Lengyel „katonák” a várban Szilágysomlyó városvezetése a rendszerváltás után több ország településével alakított ki testvérvárosi kapcsolatot, többek között a magyarországi Szarvassal, Albertirsával és Nyírbátorral. Azok is meghívást kaptak Szilágysomlyóra, és képviselőik jelentős sikerrel mutatkoztak be az idei Báthory Napokon. A szarvasiak a Tessedik Néptáncegyüttest, a Cervinus Teátrum színművészeit és a Szarvasi Harmonika Együttest mutatták be a szilágysági városban, Albertirsáról mások mellett Gérné Mezősi Aranka kisplasztikáit, Rónai-Pjeczka Mátyás pedig festményeit állította ki. Nagy érdeklődés övezte az Albertirsai Gospel Kórus koncertjét, amely a református templomban lépett fel. Nyírbátorból képzőművészek, a Bátor Mazsorett Csoport, a Nyírbátori Koncert Fúvószenekar és a Tinódi Kórus tisztelte meg jelenlétével a fesztivált. Az ötnapos rendezvény csúcspontját a várostrom jelentette, ahol megelevenedett a középkor hangulata: karddal védték a bátor várlakók otthonukat a török hadak támadásai ellen. Ebből az alkalomból több mint 80 lengyel hagyományőrző érkezett Somlyóra, hogy bemutassa tudományát a helybélieknek. A lengyel védelmi minisztérium támogatásával még lovakat is hozott a Hussar Egyesület, így aztán a harcok teljesen élethű rekonstrukciójának lehettünk szemtanúi. A Lengyelországból érkezett, de magyarul is beszélő Szymon Wozniak, Báthory egyik „katonája” elmondta, nagy örömmel vettek részt a somlyói várjátékokon. „Feladatunknak tekintjük a hagyományőrzést, ez a várjáték pedig egyben tanulságos is, hiszen a szürke hétköznapokban elmélyülhetünk a történelemben, visszamehetünk az időben, feleleveníthetjük középkori őseink életének egy szeletét. Csodálatos vidékre látogattunk el, és büszkék vagyunk magyar származású királyunkra. Felemelő érzés ott járni, ahol Báthory született” – értékelte ittlétüket lapunknak Szymon. A várjáték a szemerkélő eső ellenére is sok kíváncsiskodót vonzott, főleg, hogy ezzel egybekötve szervezték meg a kézművesek seregszemléjét is. Az ötnapos rendezvény Báthory István fejedelem mellszobrának megkoszorúzásával és az albertirsai Gerje-Party Fúvósegylet szabadtéri hangversenyével ért véget. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár) lapozás: 1-13
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
